A barátság aranyfonál, ami könnyen elszakad... - talán ezzel a közmondással lehet a legjobban indítani a következő okfejtést...

Mindenkinek van egy titkos szövetsége, barátai akikre az életét is rábízná. De vajon meddig tartanak ezek a barátságok? 

Mint minden nőnek, a fentebb leírt sorokból a Szex és New York fantasztikus négyese jut eszébe... legalább is nekem igen. Négy barátnő, akik időtlen idők óta sok veszekedés árán is de jó barátnők maradtak... "egy mindenkiért és mindenki egyért!". De vajon ez tényleg így van? Ez a valóságban is működik? Tényleg lehet, hogy akár egy életen át gyerekkorotok óta egymás karjába dőlve örökkön-örökké barátok?! 

Van tapasztalatom,  részemről egy meg van vétózva... az, hogy ezeket a sorokat most leírom, bizony nem a saját szórakoztatásom, hanem egy nagyon komoly beszélgetés papírra vetése. 

Amikor vagytok barátnők, heppi minden. Várjátok a csajos estéket, délutánokat, hogy megbeszéljétek/kibeszéljétek a jót, a rosszat, a vicceset, a pasikat. Aztán a barátságotok annyira elmélyül, hogy belül érzed tényleg számíthattok egymásra, tűzön-vizen át, karöltve legyőzitek a világot! 

Aztán egyszer csak eltörik valami... valami külső hatás, vagy valami, ami megváltoztatja a számításokat. 

Egy őszinte mondat... és vége mindennek. És akkor összetörsz, te is és ő is, ők is. Pedig te nem akarsz rosszat, hiszen a fantasztikus négyes mindig fantasztikus négyes marad... vagy mégsem? De kérdem én, akkor mit szeretnénk mi emberek? Addig vagyunk csak forever friends, amíg minden a kedvünk szerint alakul? Amíg élünk egy felépített világban, ahol minden szipi-szuper akár egy LEGO város?! 

Mi van akkor ha én az igazat mondom? Van az a közmondás: "Az igazság fáj." - ennél többet nem kell hozzáfűznöm.. 

Viszont, akkor milyenek vagyunk? Mit szeretnénk? Mit várunk el egy barátságtól, legyen az felszínes vagy mély. A felszínes barátságnál tök mindegy mit mondasz, hiszen annyira felületes, hogy mindegy lesz-e folytatása.. Egy mély barátságnál azt várná az ember, hogy ez az alapja mindennek: az őszinteség. Őszintén kimondani, ha szarul nézel ki reggel a kávénál, őszintén kimondani, hogy híztál pár kilót, őszintén kimondani, ha butaságot csinálsz és lehet át kellene gondolnod a dolgot, mielőtt cselekszel... De ha már megtetted, akkor sem szabadna fájnia, ha őszintén a szemedbe mondom a véleményem. Hiszen ez a barátság! Az igazi mélyről jövő barátság! Hogy amikor elmondom, miért vagy hülye, te mérgesen vállat vonsz és azt mondod, "jó lehet, hogy igazad van, de ez az én döntésem és szeretném, ha mellettem állnál..." . 

Aztán jön a döbbenet... a várva várt, "kabbe" helyett a hátadba kapod a kést... a letiltott adatlapodat és a kitörölt telefonszámodat... Aztán nézel kukán, hogy most mi történt?! Hiszen én csak őszinte voltam, ahogy eddig is, mivel ettől voltunk mint barátok... örök barátok... 

És akkor összetörsz... mélyen. Mintha a nagy szerelmed dobbanta... fáj, majd megszakad a szíved. "Tényleg ennyit ért az elmúlt X év? Tényleg ennyit érdemlek, mert más a véleményem a cselekedeteidről? Komolyan ezt érdemlem? Ezt érdemli az "egy mindenkiért, mindenki egyért" felkiáltásunk? (megjegyezném, még mindig nem értem, hogy lehet Három muskétás, mikor négyen vannak...) 

De hát szokták volt mondani: ilyen az élet. Őszinte. Most jöhetnék a sok sallanggal, amit a neten olvasgathatunk: az idő mindent megold, blabla... ja, idővel... évekkel később talán úgy gondolsz rá, fasza ez is megtörtént pacsit nekünk... aztán mélyen érzed, hogy az élet azóta más. Más, mert nem oszthatod meg azonnal a jót és a rosszat. Nem tudsz egyből telefonálni, hogy elsírd a bánatod. Nem tudsz csak úgy este lemenni sétálni órákon át, akár csendben. Nem lesz ugyan az, hiszen nincs ott melletted az, akivel eddig ha összenéztetek tudtátok mire gondol a másik... vagy amikor az utcán hallasz egy viccet és ő jut eszedbe, milyen ízesen könnyekig kacagtatok rajta anno... ki tudja már mikor volt az, de az emléke úgy beleégett a lelkedbe, az egész életedbe, hogy amikor meghallod a viccet csak a fájdalom jut eszedbe... 

És megint felteszed a kérdést... tényleg ennyit ért a barátságunk? Tényleg ez lett a mi fantasztikus négyesünkből? Szétmentünk? Szakítottunk? Aztán csak sírsz... éjszakába nyúlóan, álomba sírod magad, és csak sírsz és sírsz... amíg ki nem jön belőled. Egy darabig. És, mint a mókuskerék előről kezdődik az egész... 

Felteszed a kérdést magadnak: megérte ez az egész? Miért nem tudtad tartani a szádat? Vagy csak legyinteni... DE HÁT HOGYAN TUDNÁM EZT CSINÁLNI, AMIKOR EGY ŐSZINTE EMBER VAGYOK? Ami a szívemen, az a számon. Ennyi pont vége. 

És tudjátok mi a legrosszabb az egészben? Hogy nem érzem magam rosszul, hiszen a zsigereim mondatták velem, zsigerből őszintén mondtam, amit mondtam? Ettől most rosszul kellene éreznem magam? Hát tudjátok mit? NEM. Nem fogom magam azért elnyomni, mert nem tudjátok megemészteni AZ IGAZSÁGot... Igen sajnos ez a szomorú hírem van mindenkinek, akik szeretnek álomvilágban élni. 

Beszélgess velem 1 órát, vagy megszeretsz vagy soha többet nem állsz velem szóba. És tudod miért? MERT EGY ŐSZINTE EMBER VAGYOK. És így szeretem magam! 

Végezetül Csernus Imre szavaival köszönnék: "Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója"